Majdnem mindegyik szereplővel tudtam azonosulni, részben vagy egészben, főleg Minoo-val és Anna-Karinnal. Linnéa stílusát nagyon megszerettem, elég vakmerő, beszól mindenkinek, nem foglalkozva azzal, ez milyen következményekkel jár, még az igazgatónak is megmondja a magáét, nyughatatlan, és vakmerően beleugrik mindenbe. Tetszik, hogy hatan vannak (voltak) a főszerepben, és nem csak egy ember körül forog a világ a történetben, hanem mindenkinek szerepe, jelentősége van, ha elfogadja ezt, ha nem. Az utolsó száz oldalon azonban nagyon felpörögtek az események, csakúgy füstöltek a lapok az ujjaim között, ahogyan lapoztam. Ami nem is feltétlenül baj, hiszen ez egy trilógia, van idő kibontani a szálakat.
De a kezdeti izgalmak után hosszú időre leül a cselekmény, lassan csordogál. Ugyanakkor valahol örültem is neki, mert ezzel megteremtette a kapcsot a valóság és a varázslat, mágia, boszorkányság világa között.Īz első fejezetet éjszaka kezdtem el olvasni, hát, majdnem infarktust kaptam spoiler. Meglepett, hogy kezdetben gyakorlatilag „hétköznapi” dolgokról volt szó, már amennyire a középiskolás korosztálynál az étkezési zavart, az alkoholista szülőket, a kiközösítést… hétköznapinak lehet mondani (sajnos annak lehet, bár ne kellene…).
Kíváncsi voltam, hogy mitől más ez a boszorkányokról szóló fantasy, mint a korábbi sorozatok (pl. Nagyon vártam, hogy sor kerüljön erre a trilógiára.
0 kommentar(er)
